Mit taníthat nekünk egy fa az emberekről? És Mészáros Zsolt önmagunkról?
🎙 Ezt a blogbejegyzést hangos formában is elkészítettem. Ha éppen úton vagy, vagy egyszerűen könnyebb hallgatni, mint olvasni, szeretettel várlak a YouTube-csatornámon.
(Mit taníthat nekünk egy fa az emberekről? És Mészáros Zsolt önmagunkról?)
Édesanyám küldte el a családi csoportunkba Mészáros Zsolt több videóját. Szinte azonnal éreztem, hogy a környezetem órákra elveszített. Nemrég Görögországban különös kapcsolódásom volt egy vélhetően több száz éves, viharvert olajfával. Anyunak is elmeséltem, nem csoda hogy ittam Zsolt szavait. Interjúkat hallgattam, jegyzeteltem, és közben valami egészen más történt bennem.
Azt hittem, a fákról fogok tanulni. Később értettem meg, hogy Zsolt számára a fák hidat jelenthettek mások felé. Ahogy ő fogalmazott: gyerekként bennük találta meg a magyarázatot az emberekre. Sokat bántották, és amikor szomorú volt, a fákhoz menekült. Valójában én is ugyanazt hallottam ki a szavaiból, mielőtt olvastam volna amit ő maga is megfogalmazott a Nők lapja interjújában: a fákon keresztül az emberekről is mesél.
Talán ezzel érdemes kezdenem. Ez az írás arról szól, hogy én mit tanultam magamról, miközben ő a “fákról mesélt”. Amikor a viharról beszélt, emberek jutottak eszembe. Amikor egy idős lucfenyőről, az idősek bölcsességére gondoltam. Amikor azt mondta, hogy nem szabad mindent videóra venni, mert vannak pillanatok, amelyeket egyszerűen meg kell élni, akkor arra a hihetetlenül bénító zajra gondoltam, amely körülvesz bennünket.
Egyik mondata különösen megmaradt bennem. Azt mondta Dezső Bencével készült interjújában, hogy nem elég megölelni egy fát. Figyelni kell. Megkeresni azt az egy ágat, azt a részletet, amely valamiért közel kerül hozzánk. Visszamenni hozzá tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Megnézni napsütésben és viharban is. Az emberekkel is ugyanez történik. Látni valakit, egy pillanat. Figyelni valakit, döntés. És talán minden valódi kapcsolat ezzel kezdődik.
Története különösen közel került hozzám. Évekig próbált elhelyezkedni kertészetekben, mert egyszerűen csak a növényekről, fákról szeretett volna beszélni. Megfelelő végzettség hiányában újra és újra elutasították. Ezért – annak ellenére, hogy ez távol állt tőle – úgy döntött, saját maga készít referenciát. Elindította a TikTok-csatornáját. Nem azért, mert influencer akart lenni, hanem azért, mert hitt abban, hogy amit a fákról tud és érez, annak értéke van. Ma pedig emberek százezrei – sőt, megkockáztatom, milliói – hallgatják.
A saját történetem jutott eszembe. És az, ahogyan az Álmodók és Útkeresők kézirata megszületett. Erről a bolgomban olvashattok.
„Légy hálás a zárt ajtókért, mert néha éppen azok védenek meg attól, hogy olyan helyre menj, ahol valójában nincs helyed.”
Szerintem itt rejlik Zsolt történetének egyik legszebb iróniája. Ő azért kezdett videókat készíteni, mert senki sem adott neki lehetőséget. A videók pedig végül sokkal nagyobb lehetőséget adtak neki, mint amiről valaha is álmodott.
Ez engem arra emlékeztet, hogy néha annyira egyetlen ajtóra koncentrálunk, hogy észre sem vesszük: közben egy egész kert nyílhat ki előttünk. És arra is, hogy milyen könnyen elsétálhatunk egy ember valódi értékei mellett, ha csak a papírjait nézzük, és nem azt, amit magában hordoz.
Zsolt eredetileg azt szerette volna, hogy emberek egy kis csoportjának beszélhessen a fákról. Az élet pedig mintha ezt mondta volna neki: „Nem egy kertben fogsz tanítani, hanem ott, ahol egyszerre százezrek, vagy akár milliók találhatnak rád.” Szenvedélye végül megtalálta a saját útját, méghozzá ott, ahol kénytelen volt elhagyni a komfortzónáját. Volt hite, kitartása és bátorsága.
Erről eszembe jutott Paulo Coelho Az alkimista című könyve. Az első kiadó visszaadta neki a jogokat, mert úgy gondolta, hogy a könyv talán értéktelen, egyszerű üzleti kudarc. Egy másik kiadó azonban meglátta benne a csodát. Ma már több mint nyolcvan nyelvre fordították, világszerte legalább 150 millió példányban kelt el, és bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe.
Szó szerint idéznék Zsolt egyik interjújából, amelynek hallatán a szívem is összeszorult. Talán azért, mert bizonyos értelemben én is átéltem hasonlót.
“A közösség megtartó erejét mostanában tudom megérezni. Főleg a közös túrákon, amikor személyesen találkozom az emberekkel. Szebbnél szebb szavakat mondanak, sőt az emlékkönyvbe is olyan üzeneteket írnak, hogy hát… nem hittem volna, hogy ilyeneket fogok kapni, meg hogy ennyi embertől. És ezek nagyon sokat lendítenek engem előre, hogy valóban érek valamit. És nem az a kicsinyke, értéktelen személy vagyok, amit az oktatási rendszerben tapasztaltam én magamban”
Őszintén szólva mindez már messze nem a fákról szól. Ez egy ember vallomása arról, hogy végre megtalálta azt a közeget, ahol nem azt nézik, mi hiányzik belőle, hanem azt, ami különlegessé teszi őt.
Miért nem ezt keressük egymásban? Miért nem hasonlókat kérdezünk egy gyerektől? Miben ragyogsz?
Mi lelkesít?
Mire tudsz órákon át figyelni?
Mit csinálsz olyan szenvedéllyel, hogy közben megszűnik körülötted az idő?
Ehelyett túl gyakran azt kérdezzük:
Mit nem tudsz?
Hol kell még fejlődnöd?
Miben vagy az átlag alatt?
Papíron lehet, hogy Zsolt nem volt a „megfelelő jelölt”. De azt a szeretetet, kíváncsiságot és elmélyülést, amellyel már négyéves kora óta a fák felé fordul, nem lehet bizonyítvánnyal mérni. És szerintem ez az egyik legfontosabb üzenet.
Nem azt mondom, hogy a tudás vagy a végzettség nem számít. Főleg, ha életeket ment az illető. Hanem azt, hogy a szenvedély is tudás. Sőt.
Egy példa… Hallottatok már Rick Rubinról? Ő az amerikai zeneipar egyik legbefolyásosabb és legsikeresebb producere, aki forradalmasította a modern zenét, és eddig kilenc Grammy-díjat nyert. Olyan korszakalkotó előadókat segített elindítani, mint a Run-DMC, később pedig rock- és metálzenekarokkal is dolgozott a Red Hot Chili Peppersszel, AC/DC-vel a Metallica-val… De nem korlátozta magát egyetlen műfajra: dolgozott Johnny Cash-sel, Adele-lel, Ed Sheerannel, Lady Gagával, Linkin parkkal és meg sok más, különböző stílusú művésszel is. Könyve, The Creative Act: A Way of Being (magyarul: A kreatív folyamat – Az alkotás mint életmód) szinte bibliának számít számomra. Rubin külseje és módszere igazán egyedi. Hosszú, ősz szakállával, mezítlábas stílusával leginkább egy spirituális gurura hasonlít. Sokan meglepődnek azon, hogy nem ért a keverőpultokhoz, és nem játszik hangszereken.
Egyszer megkérdezték tőle: „Tudsz valamilyen hangszeren játszani? Tudsz hangfelvételt készíteni vagy keverni?” Mire ő azt válaszolta: „Nincs semmilyen technikai tudásom, és semmit sem tudok a zenéről.” Amikor tovább kérdezték, hogy akkor mégis miért dolgoznak vele a világ legnagyobb művészei, miért fizetik, ezt mondta: „Bízom az ízlésemben, és abban, hogy képes vagyok megfogalmazni, mit érzek. Ez pedig újra és újra segítségére volt azoknak a művészeknek, akikkel együtt dolgoztam.”
És éppen ez az, ami számomra annyira varázslatos benne. Nem mindenáron hozzá akar tenni az alkotáshoz, hanem inkább elvenni belőle. Úgynevezett reduktív, minimalista módszert alkalmaz: lecsupaszítja a dalokat a felesleges sallangoktól, hogy végül csak a tiszta ének, a ritmus és a művész valódi érzelmei maradjanak. A külvilág elvárásaitól, egótól mentesen. “Papír nélkül”
Szerintem Zsolt sem állítja, hogy ő tudja a legtöbbet a fákról. Azt mutatja meg számunkra, hogyan látja ő a fákat, mit tanult róluk az évek során, és ezt olyan őszintén, bájosan, hitelesen és közérthetően adja át, hogy mi is elkezdünk más szemmel nézni rájuk. Néha éppen a szenvedély az, ami miatt valaki egész életében tanul, figyel és fejlődik.
Az Álmodók és Útkeresők egyik alapgondolata is ebben rejlik. A könyvem szereplői sem azért inspirálóak, mert mindenhez értenek, hanem mert megtalálták azt a területet, amelyben életre kelnek. Vagy éppen kitartóan keresik, minden nehézség ellenére. Olyanok mint te vagy én.
Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit értél el az életben. Hanem az, hogy miben vagy a legjobb, mi az, ami annyira lángra gyújt, hogy húsz, harminc vagy akár ötven év múlva is ugyanazzal a kíváncsisággal fordulsz felé. Zsolt története egy kisfiúról szól, aki négyévesen beleszeretett a fákba… és felnőttként sem engedte el ennek a kíváncsiságnak a kezét.
Az én küldetésem nem az, hogy minden kérdésre választ adjak a könyvemben, hanem hogy olyan történeteket mutassak meg, amelyek után az olvasó másképp kezd el nézni önmagára, másokra vagy a világra. Hiszen velem is pontosan ezt tették ezek a történetek. Zsolt is.
Segít lecsendesedni. Arra hív, hogy lemenjek édesanyám kertjébe, és egyszerűen csak leüljek a gyümölcsfák közé. Állandóan rohanásban vagyok. Sokszor azt érzem, hogy nem pihenhetek. Tudnék… de van bennem egy hang, amely folyton azt ismételgeti, hogy mindig hasznosnak kell lennem, mindig alkotnom kell, mindig előre kell haladnom. Különben irgum-burgum lesz…
És érdekes módon Zsolt videói nem vitatkoznak ezzel a hanggal. Nem mondják, hogy „lassíts le”. Egyszerűen csak megmutatnak valakit, aki már lassan él. Szeretem nézni a videóit, mert többet szeretnék megtudni a fákról. De talán még inkább azért, mert emlékeztetnek valamire, amit könnyű elfelejteni a rohanásban. Arra, hogy nem minden értékes pillanatnak van azonnali, kézzelfogható eredménye. Néha húsz perc csend nem elvesz az életből, hanem visszaadja azt.
Mészáros Zsolt arra inspirál, hogy továbbra is figyeljem azt a szenvedélyt az emberekben, amelyet sem az elutasítás, sem a kétely, sem az idő nem tudott kioltani. Mert talán éppen ott rejtőzik az igazi hivatásunk. És ha megtanulnánk ezt keresni egymásban – gyerekként, szülőként, tanárként, munkáltatóként vagy barátként –, sokkal több ember érezhetné azt, amit Zsolt ma már érez: hogy értékes.
Persze, valójában mindannyian értékesek vagyunk. Nem attól válunk azzá, hogy valaki megdicsér bennünket, vagy elismeri a munkánkat. Mégis milyen könnyű elfelejteni ezt. Gyakran másoktól várjuk a bizonyítékot arra, amit valójában belül kellene tudnunk magunkról. Mintha az önértékelésünket lassan kiszerveztük volna a külvilágnak. Egy kedves szó felemel, egy elutasítás vagy kritika pedig képes összetörni bennünket.
Talán ezért érintett meg ennyire Zsolt vallomása. Nem azért, mert szüksége volt az emberek szeretetére – hiszen ez mindannyiunknak jólesik –, hanem mert olyan sokan magunkra ismerünk ebben az érzésben. Én is dolgozom rajta. Nekem ebben a saját könyvem segít. Ahogy újra és újra elolvasom mások történeteit, valójában önmagamat is emlékeztetem arra, hogy az értékünk nem akkor születik meg, amikor valaki végre észrevesz bennünket. Az értékünk mindig is ott volt. A legnagyobb feladat talán nem az, hogy bebizonyítsuk a világnak, hanem hogy mi magunk is elhiggyük.
Folytatnám még napestig, mert van még jegyzetem bőven… De azt hiszem, ezt egy másik alkalomra hagyom. 🙂
Köszönjük, Zsolt, hogy ennyi szeretettel, alázattal és őszinte kíváncsisággal beszélsz a természetről. Őszintén kívánom, hogy az örökséged még nagyon sok emberhez eljusson. Remélem lesz alkalmunk személyesen is találkozni egy túra során.
Hozzászólások