A történetek csendes hidakat építenek, és emlékeztetnek bennünket arra, mennyi minden közös bennünk
Az InspireQuest története
Akárcsak egy könyv, az InspireQuest is folyamatosan új fejezeteket ír. Ami tegnap még prológus volt, ma már lehet a fÅ‘ cselekmény, holnap pedig egy váratlan fordulat. Ha ma kicsit mást olvasol, mint tegnap, az azért van, mert mi is változunk, formálódunk – veled együtt.
​
Hosszú idÅ‘n át gyakran éreztem magam kívülállónak. Olyasvalakinek, aki valahogy sehová sem illik igazán. Gyerekként, majd fiatal felnÅ‘ttként is sokszor kaptam meg a „fekete bárány” címkét. Megtapasztaltam a rosszindulatot, a kirekesztettséget és azt a csendes magányt, amely akkor születik, amikor az ember másnak érzi magát. Sokáig azt kérdeztem magamtól: vajon bennem van a hiba?
​
IdÅ‘vel azonban megértettem valami fontosat. Nem arról volt szó, hogy ne lennék elég jó vagy elég tökéletes mások vagy akár saját magam számára. EttÅ‘l függetlenül az fájt igazán, amikor valakit kegyetlenségbÅ‘l, netán irigységbÅ‘l választanak ki céltáblának. Viszont rájöttem: az gyógyít igazán, amikor valaki melléd áll.
​
Ezek a korai tapasztalatok mély nyomot hagytak bennem. Soha nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, ha valakit bántanak. Volt, hogy másokért kiálltam akkor is, amikor tudtam, hogy ez számomra sem lesz könnyű. Közben pedig lassan megtanultam azt is, hogyan álljak ki saját magamért. Mert korábban ezt nem tettem meg. Nem gyávaságból, hanem mert féltem nincs jogom, nem érdemlem meg, és biztos igazuk van...
​
Átélhettem, milyen erÅ‘t ad az, amikor valaki elÅ‘bb hisz benned, mint te saját magadban. És azt is, mit jelent egy közösséghez tartozni akkor, amikor úgy érzed, mintha kicsúszna a talaj a lábad alól. Ma már tudom, hogy ezek a tapasztalatok nem voltak hiábavalók. Arra tanítottak, hogy az emberi kapcsolatok egyik legerÅ‘sebb ereje az együttérzés és a támogatás.
​
2020 elején az életem csendes, mégis mély fordulatot vett. Angliába érkeztem önkéntesként egy vidéki birtokra. Budapest nyüzsgése és a jövÅ‘m körüli bizonytalanság addigra már nyomasztóvá vált számomra. Távolságra, csendre és levegÅ‘re volt szükségem. Lassúságra.
A természet ritmusa, a hosszú séták az erdÅ‘ben a kutyákkal, a vidéki élet nyugalma lassan lecsendesített bennem valamit. Hosszú idÅ‘ után elÅ‘ször tudtam feltenni azokat a kérdéseket, amelyek addig a mindennapok zajában és a kapcsolatok sokaságában rejtve maradtak. Ki vagyok valójában? Mi az, ami igazán fontos számomra?
​
Ebben az idÅ‘szakban a könyvek különös társakká váltak. Kreativitásról, önismeretrÅ‘l és belsÅ‘ utazásról szóló műveket olvastam. Tina Seelig, Rick Rubin, Elizabeth Gilbert, Louise Hay vagy Paulo Coelho írásai mély hatással voltak rám. Emlékeztettek arra, hogy a kreativitás nem néhány kiválasztott kiváltsága. A kreativitás mélyen emberi.
És lassan valami bennem is elkezdett felébredni.
​
Megismertem valakit, majd néhány hónappal késÅ‘bb elhagytam azt a mesebeli, kandallós angol kis kÅ‘házat, ahol éltem. Eleinte egy közeli jótékonysági boltban önkénteskedtem, hogy bátorságot gyűjtsek, kapcsolódjak és beilleszkedjek az új környezetbe. Nem sokkal késÅ‘bb egy újdonsült kedves barátom ajánlott egy lehetÅ‘séget, számomra teljesen új területen. Majdnem visszautasítottam.
​
Mint minden új kezdet, ez is bizonytalansággal és félelemmel járt. Ott volt a nyomás, hogy helyt álljak, és a csendes kétely is, hogy vajon elég jó leszek-e, meg tudom-e tanulni, elég erÅ‘s-e hozzá az angolom. Mégis úgy döntöttem, adok neki esélyt.
​
Ebben az idÅ‘szakban egy kivételes vezetÅ‘ mellett dolgozhattam. Intelligenciája, embersége és az a képessége, ahogyan támogató közösséget épített maga köré, mély hatással volt rám. Nem fÅ‘nök–beosztott viszonyban tekintett a kollégáira, hanem partnerként, igazi csapattagokként nézett rájuk. Ráadásul olyan értéket látott bennem, amit én magam akkor még nem mertem észrevenni.
​
Ugye? A már említett erÅ‘, amivel más ruház fel téged, és a bizalom amit beléd vetnek hatalmas ajándék. És ezek a pillanatok képesek megváltoztatni egy élet irányát. Hálás vagyok ezért a bizalomért, és azokért az inspiráló kollégákért is, akikkel együtt dolgozhattam. Ez a közeg sokat tanított nekem vezetésrÅ‘l, együttműködésrÅ‘l és arról, milyen ereje van egy támogató közösségnek.
​
Ezzel párhuzamosan azonban egy másik kérdés is egyre erÅ‘sebben kezdett bennem élni. Vajon maradjak a biztonságos úton, amelyet már ismerek, vagy kövessem azt a belsÅ‘ hangot, amely valami ismeretlen, kreatív alkotó út felé hív?
​
Ez egyáltalán nem egy romantikus döntés volt. A megszokott biztonság elhagyása ritkán az. FÅ‘leg úgy, hogy sikeres vagy abban amit csinálsz, és ígéretes karrier állhat elÅ‘tted. Kétségekkel, félelemmel és sok álmatlan éjszakával járt a felmondás. De megértés és támogatás kísérte, amiért mindig hálás leszek Nathannek.
​
Ebben az idÅ‘szakban különösen megmaradt bennem egy gondolat Caroline Myss-tÅ‘l.
​
Honnan tudod, hogy valóban az intuíciód szól, és nem csupán egy vágy vagy képzelet? Onnan, hogy az intuíció kényelmetlen. A fantázia nem az.
​
Ez a kényelmetlenség lassan az iránytűmmé vált. Vannak történetek, amelyeknek olyan csendes erejük van, hogy lehetetlen ellenállni nekik. Elkezdtem gyűjteni és megosztani az átalakulásról szóló történeteket. Így született meg az Álmodók és útkeresÅ‘k, huszonhárom nÅ‘ történetének gyűjteménye, amelyet egy önreflexiós munkafüzet kísér. Ez a könyv soha nem a végállomásnak készült. Csak az elsÅ‘ lépés volt.
​
A történetekbÅ‘l beszélgetések születtek. A beszélgetésekbÅ‘l workshopok. A workshopokból pedig együttműködések művészekkel, alkotókkal és olyan emberekkel, akik hisznek abban, hogy a történetek képesek megváltoztatni azt, ahogyan önmagunkra és egymásra tekintünk.
​
Így született meg az InspireQuest. Nem egy kész válaszként, hanem egy olyan térként... amely folyamatosan alakul és növekszik.
​
Ma is vannak pillanatok, amikor az út bizonytalannak tűnik. Néha naiv vagyok, néha szétszórt, és néha nem tudom pontosan, merre kellene tovább lépnem. Mégis van bennem egy halkabb hang, amely újra és újra tovább hív.
​
Talán az irány lépésrÅ‘l lépésre rajzolódik ki. Talán a megfelelÅ‘ társak is útközben érkeznek meg. Néha Dorothy jut eszembe, ahogy elindul a sárga köves úton, nem tudva, mi vár rá, mégis olyan társakra talál, akik örökre megváltoztatják az életét.
​
Talán minden igazán fontos utazás így kezdÅ‘dik. Kérdésekkel. És azzal a bátorsággal, hogy megtesszük az elsÅ‘ lépést anélkül, hogy látnánk az egész lépcsÅ‘sort.
​
"Egyedül talán keveset tehetünk, de együtt nagyon sokra vagyunk képesek." – Helen Keller
​
​
Gondolatok és Szavak Tükrében
Az oldalon megosztott gondolatok, érzések és tapasztalatok olyanok, mint a színes mozaikdarabkák, amelyek az én szemüvegemen keresztül tárulnak eléd. Ez a lencse néha homályos, néha ragyogó, és természetesen eltérhet a tiédtÅ‘l. ​Amit itt találsz, csupán a saját utam lenyomata.
​Kérlek, tekintsd mindezt egy meghívásnak, hogy felfedezd a saját igazságaidat. Ha valami megérint, kutass, próbáld ki, és vond le következtetéseidet.
Indulhat a kaland! 🚀
​
