Egy este Elizabeth Gilberttel, 2026 London

Kicsit sem vagyok fanatikus, még saját pólót is készítettem az eseményre ... :)

2026. március 2-án, hétfő este a londoni Barbicanban vehettem részt az An Evening with Elizabeth Gilbert: All the Way to the River című eseményen. A teltházas program egy előadásból és közönségkérdésekből állt, Elizabeth pedig új memoárjának történetéről, megszületéséről és fájdalmas tanulságairól beszélt.

Mit jelentett számomra ez az este?

Nehéz szavakba önteni, milyen érzés volt néhány méterre ülni Elizabeth Gilberttől…

Mi történik, amikor az egyik legnagyobb inspirációd többé nem könyvlapokról, podcastokból vagy egy távoli színpadról szól hozzád, hanem emberként áll előtted, és megmutatja, mennyi tévedés, önfeladás, függőség és szégyen férhet el egy kívülről sikeresnek látszó élet mögött?

Liz magával ragadó volt. Számomra lenyűgöző ember, aki rendkívüli életet él, és azt rendkívüli nyíltsággal tárja elénk. Egyszerre erőteljes és alázatos, könnyed és mély, humoros és megrendítő. Nem csupán egy világhírű írót láttam magam előtt. Azt az embert láttam, akinek a gondolatai évekkel ezelőtt bátorságot adtak ahhoz, hogy komolyabban higgyek az alkotásban és saját magamban is. Ahogy körbenéztem a teltházas teremben, különös érzés fogott el. Biztosan sokféle okból érkeztünk. Mégis érezhető volt valamiféle közös kíváncsiság, nyitottság és útkeresés.

Elizabeth Gilbert számomra mindig is jóval több volt egy sikeres írónál. Az Ízek, imák, szerelmek vezetett be az ő világába. Először a filmet láttam, egyik kedvenc színésznőm, Julia Roberts főszereplésével, majd később elolvastam a könyvet is, amit természetesen alig lehetett letenni. Ezután következett a Big Magic, amely mély nyomot hagyott bennem. Azóta podcastokon, interjúkon, írásain és Substack-bejegyzésein keresztül is igyekszem követni a munkásságát. 

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mit kaptam tőle, ezt mondanám:

Bátorságot az induláshoz, és engedélyt az alkotáshoz.

Engedélyt arra, hogy nem kell irodalomprofesszornak lennem, nem kell tökéletesen felkészülni, és nem szükséges minden szabályt ismernem ahhoz, hogy írjak. Figyelnem kell arra, ami bennem formát keres, majd elég bátornak lennem ahhoz, hogy megpróbáljam szavakba önteni.

Rick Rubin és néhány más alkotó mellett, akiket az Álmodók & Útkeresők lapjain is megemlítek, Elizabeth Gilbert az egyik legfontosabb inspirációm volt azon az úton, amely végül a saját könyvem megszületéséhez vezetett.

Milyen érzés felismerni, hogy néhány könyv, amely egykor elindított az utadon, ma már a saját könyved történetének is része?  És milyen érzés belépni szülőhazád egyik legnagyobb könyvesboltjába, majd meglátni a saját könyvedet Elizabeth Gilbert kötete közelében?

Van még egy szál, amelyet ebben a bejegyzésben csak finoman szeretnék megérinteni. Az Álmodók & Útkeresők sokat köszönhet Elizabeth Gilbertnek. Olyan időszakban talált meg, amikor szükségem volt valakire, aki emlékeztet arra, hogy az alkotáshoz mindenekelőtt bátorság és kitartás kell. Erről hamarosan egy külön bejegyzésben is mesélek majd, de most térjünk vissza Londonba…

Mielőtt elkezdődött az előadás, Elizabeth végigszaladt a színpadon, mosolygott, integetett, pózolt egy kicsit, és megkért bennünket, hogy most készítsük el az összes fotót, amit szeretnénk. Aztán arra kért, hogy tegyük el a telefonjainkat, és adjuk oda egymásnak a teljes figyelmünket. Tudom hogy hiehetetlen, DE pontosan ez történt. Megható volt látni, hogy a teltházas terem egyetlen kérésre valóban így tett. Nem világítottak képernyők, nem villantak vakuk. Szinte tapintani lehetett az energiákat, valóban nyitott szívvel voltunk jelen. 

A Barbicanban tartott este elsősorban Elizabeth új könyvéről, az All the Way to the River-ről szólt. Már abból is éreztem, ahogyan beszélt róla, hogy rendkívül személyes és érzelmileg nehéz olvasmány lesz. Időt szeretnék adni magamnak, mielőtt elindulok ezen az úton, mert biztos vagyok benne, hogy a könyvben leírtakat érzékenységemből adódóan nem lesz könnyű befogadni.

Hogyan lehet valamit létrehozni egy életből, amely közben szétesett?

Gilbert életművében a kreativitás soha nem pusztán szakmai tevékenység. Inkább az élethez való viszony. Az ember kíváncsian közelít ahhoz, amit még nem ért. Megfogja a tapasztalatot, és valamivé alakítja. Ebben az értelemben az All the Way to the River is alkotói tett: a káosz szerkezetet kapott, a szégyen nyelvet, a veszteség pedig olyan formát, amelyben mások is felismerhetik saját történetük egy darabját.

A könyvben Liz Rayya Eliasszal való kapcsolatát, a gyászt, a társfüggőséget, a szerelmi és szexfüggőséget, valamint a felépülés útját dolgozza fel. Az esemény hivatalos leírása szerint Gilbert különösen azokhoz kívánt szólni, akik nyugtalanok, valamilyen kötődés, szenvedély vagy vágy fogságában érzik magukat, és mélyebb jelentést keresnek az életükben.

Az est egyik legerősebb témája az volt, hogyan hagyhatjuk el saját magunkat egy kapcsolat kedvéért. Elizabeth többször is úgy fogalmazott olyan könyvet írt meg, amelyet valójában nem szeretett volna megírni, mégis szükségesnek érzett. Talán ez a memoárírás egyik legfontosabb dilemmája. Egy történet lehet személyes, mégis érinthet másokat. Lehet gyógyító, miközben újra megnyit sebeket. Lehet igaz, miközben az igazság kimondása nem feltétlenül kényelmes vagy hízelgő.

Liz más, a könyv körüli interjúiban arról beszélt, hogy a memoár nem nyers napló. A naplóban az ember még benne van az élményben; a könyvhöz az anyagot idővel meg kell „főzni”, meg kell ízlelni, érteni (emészteni), és olyan formába kell rendezni, amely az olvasónak is jelent valamit. A memoáríró szerinte felelősséggel tartozik az olvasó felé, és nem tekintheti magát gurunak, aki minden választ megtalált.

Itt szeretnék Anne Boyd Rioux írótól és irodalomtörténésztől idézni, aki szintén jelen volt az eseményen, majd részletes beszámolót írt róla. Az ő összefoglalása szerint Gilbert olyan mintákról beszélt, amelyek különösen sok nő életében felismerhetők:

• mások boldogságát a sajátunk elé helyezzük;

• félünk határokat húzni, mert rettegünk a veszteségtől;

• úgy érezzük, a szeretetet önfeladással kell kiérdemelnünk;

• újra és újra többet adunk, mint amennyit kapunk;

• függőségekkel, munkával vagy teljesítménnyel próbáljuk betölteni a szeretet hiányát.

Laurát – akit egy írótábor Zoom-találkozóján volt szerencsém megismerni – Elizabeth Gilbert három könyvének (Ízek, imák, szerelmek, Big Magic és A lélek botanikája) magyar fordítójaként ismerhetjük. Laura Amszterdamban, Anne pedig Londonban találkozott személyesen Liz Gilberttel.

Képek forrása: Laura & Anne Substack oldalai (link beágyazva)

Én is úgy éreztem, hogy ez az esemény jóval több volt egy hagyományos könyvbemutatónál. Inkább egy nyilvános, közös önvizsgálattá vált.

Anne prémiumjegyet vásárolt, ezért személyesen is találkozhatott Elizabeth-tel. Beszámolója szerint körülbelül fél órát várt, majd Liz szélesre tárt karokkal fogadta, megölelte, felismerte a nevét, és emlékezett egy korábbi írására is. Anne elmondta neki, hogy a Big Magic segített felismernie: nem azt az életet éli, amelyre valójában vágyik. Azóta maga mögött hagyta egyetemi karrierjét, és első regényén dolgozik.

Elizabeth válasza mindössze két szó volt:

Keep going.

Folytasd.

Ez a történet számomra is ismerősen cseng. Az önismereti könyvem már elérhető két nyelven, az első regényem pedig befejezésre vár. 

Anne története gyönyörűen kapcsolódik az enyémhez több szempontból. Liz számomra olyan alkotó, aki nem csupán inspirációt ad másoknak. Időnként egy mondattal, egy ajánlással vagy azzal, ahogyan nyíltan megosztja saját történetét, valódi ajtókat nyit ki előttünk.

Először csak írd le, mi történt

Számomra az est legemlékezetesebb részei közé tartoztak még azok a pillanatok, amikor az írásról beszélt. Arra biztatott bennünket, hogy ha írni szeretnénk, kezdjük el. Amikor elakadunk, ne a tökéletes mondatot keressük. Először csak írjuk le azt, amit tudunk. És hát, memoárral a legegyszerűbb kezdeni. Legyen az non fiction vagy fictionnel fűszerezett. 

Lehet akár ennyire egyszerű:

Beiratkoztam ebbe az iskolába.

Ott találkoztam valakivel.

Ez történt.

Így éreztem magam.

Majd ez és ez lett az “eredménye”.

Az első változat megszületése közben ne próbáljuk azonnal széppé, irodalmivá vagy hibátlanná formálni a szöveget. Engedjük, hogy a történet kiáradjon belőlünk.

Később lesz idő alakítani, csiszolni és újraírni. A legelső gondolatok, képek és érzetek azonban egyszeriek. Amennyiben túl korán kezdjük ellenőrizni és javítgatni őket, elveszíthetjük azt a nyers őszinteséget, amely életet adhat a történetnek. Ez különösen közel állt hozzám, mert ösztönösen én is hasonlóan dolgozom.

Először érzésekben és képekben látom a világot. A szavak később érkeznek. Amikor elakadok egy jelenetben, vagy elveszek a karaktereim útjai között, egyszerűen leírom, mit látok magam előtt. Hol vannak. Mit tesznek. Mire gondolnak. Mit érzek a jelenetben. A mondat később válhat széppé. Előbb azonban léteznie kell. Különös megnyugvást jelentett hallani, hogy egy általam ennyire tisztelt író ugyanezt a szabadságot ajánlja más alkotóknak.

Az alkotó és a szerkesztő

Ennek mély alkotáslélektani oka lehet. Írás közben két különböző szerep között váltogatunk.

Az egyik az alkotó. Kíváncsi, ösztönös, játékos. Megfigyel, kísérletezik, és nem fél attól, hogy valami elsőre ügyetlen lesz. Az ő feladata, hogy létrehozza a “nyersanyagot”. A másik a szerkesztő. Ő elemez, javít, rövidít, pontosít, szerkezetet és összefüggéseket keres.

Mindkettőre szükségünk van. A nehézség akkor kezdődik, amikor egyszerre próbálnak dolgozni.

Amikor minden mondat után megszólal a belső szerkesztő – „Ez nem elég jó. Ez túl egyszerű. Ez túl hosszú. Mások sokkal jobban írnak.” –, az alkotó lassan elveszíti a bátorságát. Az áramlás megszakad, a kíváncsiság helyére pedig szorongás lép.

Bennem is erős a tökéletességre való törekvés. Időnként annyira megbénít, hogy egyenesen az imposztor szindrómához vezet. A Big Magic számomra erre jelentett gyógyírt. Arra emlékeztetett, hogy az alkotáshoz nem hibátlanságra van szükség, hanem jelenlétre, kíváncsiságra és kitartásra. “Done is better than Good”

Azon az estén Elizabeth újra megerősített abban, hogy először meg kell engednünk a történetnek a megszületést. A formáját később is megtalálhatjuk.

Amikor egy könyv címe önálló életre kel

Az este szinte egybeesett az Ízek, imák, szerelmek megjelenésének huszadik évfordulójával. És az én 40. születésnapommal (ez a jegy volt az ajándékom magamnak by the way:) A könyv 2006 februárjában jelent meg… szinte hihetetlen, hogy már két évtized telt el azóta.

Elizabeth mosolyogva mesélt arról, hogy a cím az évek során lassan önálló életre kelt. Nem vagyok biztos benne, hogy minden részletre pontosan emlékszem, de a történet amit elmesélt, így megmaradt bennem.

Egy fiatal nő lelkesen beszélt arról, hogy egyszer majd ő is elindul a saját „Eat Pray Love journey”-jére – vagy talán már éppen ezen az úton volt. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy nem tudta: az Eat, Pray, Love eredetileg egy könyv címe, és azt sem, hogy ki írta. Liz sértődés helyett inkább hízelgőnek és mulatságosnak találta a helyzetet. A könyv szellemisége olyan messzire jutott, hogy már azok is használták a címét, akik magát a művet vagy a szerzőjét nem ismerték. 

Ennek számomra mélyebb jelentése is van.

Az Eat, Pray, Love mára jóval több lett egy nő Olaszországon, Indián és Indonézián át vezető útjánál. A cím lassan egyfajta kulturális fogalommá vált: kiszakadni a megszokott életből, útnak indulni, és megpróbálni újra megtalálni önmagunkat.

Utazók beszélnek „Eat Pray Love journey”-ről, túrákat és elvonulásokat neveznek el róla, a kifejezés pedig a női egyéni utazás, az önismeret és az újrakezdés jelképévé vált.

Ez talán egy író legnagyobb és legfurcsább sikere: amikor a műve már olyan emberek életében is tovább él, akik a szerző nevét sem ismerik.

Az én saját utazásom

Én 2020-ban indultam el ebben a szellemiségben. 2019 nehéz év volt számomra. Egy hirtelen döntés után Angliában találtam magam, alig valamivel azelőtt, hogy a világot elérték volna a Covid első hírei.

Nem egy előre megtervezett, tökéletesen felépített út várt rám. Csak egy döntés, egy bőrönd, sok bizonytalanság és egy érzés, hogy valahol levegőhöz kell jutnom. Így pár hónapos önkéntességre adtam a fejem egy mesebeli birtokon. Ahol egy lombház is várt rám.  

És nézzétek csak, mit osztottam meg a Facebook-oldalamon néhány nappal az utazás előtt…

Néha csak évekkel később értjük meg, milyen történetbe léptünk bele. És ha sáros is lesz a talpunk közben, legalább érezzük hogy igazán élünk (éltünk). 

Mit hoztam haza az előadásról?

Felszabadító, bátorító és a legjobb értelemben megrendítő volt látni a „halandó” Elizabeth Gilbertet. Azon az estén érzéseim szerint kevésbé a könnyed, felemelő inspiráció szerepében jelent meg. Egy olyan ember állt előttünk, aki hajlandó volt megmutatni saját életének legsötétebb, legfájdalmasabb és legkevésbé hízelgő részeit is. Egy nő mesélt arról, hogyan veszítette el önmagát, hogyan ismerte fel saját felelősségét, és hogyan próbált visszatalálni az életéhez.

Elizabeth Gilbert ma már nem csupán könyveket ír. Közösséget épít a kérdések, a sebezhetőség, a szeretet, az alkotás és az önmagunkkal folytatott őszinte párbeszéd köré.

Számomra ez az este ismét bizonyítéka annak, milyen messzire juthat egy őszintén elmesélt történet. Eljuthat egy másik országba. Egy másik nemzedékhez. Egy olyan emberhez, aki éppen az induláshoz keres bátorságot.

És néha egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy továbbmenjünk:

Just Keep going, I am here for YOU!