Mi lenne, ha nem kellene kevésbé akarnod? Csak kevésbé görcsösen?
Frissítve: 1 nappal ezelőtt
Az elengedés művészetéről, a belső motivációról és arról, miért ér néha egy óra cselekvés többet tíz óra gondolkodásnál (ezt próbálom épp a buksimba tölteni)
Madarat tolláról, embert barátjáról. Clark értelmezésével az elengedésről egy kolléganőmmel lebonyolított beszélgetés miatt kerültem kapcsolatba. Őszinte, és kissé kétségbeesett megnyilvánulásom miatt. A hölgy úgy gondolta, hasznos lenne számomra ez a videó. Ennél pontosabban nem is célozhatott volna. Olyannyira megfogott a tartalom, hogy úgy gondoltam elhozom nektek a saját “értelmezésemben”.
Ez nem egyszerűen csak egy „lefordítom nektek, mit mondott Gipsz Jakab egy amerikai videóban” bejegyzés lesz. Van benne saját gondolati ív, amiben Clark példái találkoznak az Álmodók és Útkeresők történeteivel, és közben talán ti is óhatatlanul elkezditek vizsgálni a saját életeteket.
Tehát akkor beszéljünk arról a fránya detachmentről!
Az angol szót talán elengedésnek vagy érzelmi távolságtartásnak lehetne fordítani, bár egyik magyar kifejezés sem adja vissza tökéletesen azt, amiről valójában szó van. Először én is kicsit gyanakodva néztem rá. Hogyan segíthetne az, ha kevésbé ragaszkodom valamihez, amit nagyon szeretnék? Nem éppen az ellenkezőjét tanuljuk egész életünkben?
Akard nagyon, de piszkosul ám. Dolgozz érte. Küzdj. Hozz áldozatokat, köss kompromisszumot. Ne add fel. Tartsd szem előtt a célt és még sorolhatnám...
Aztán meghallgattam Clark The Art of Detachment: Expect Nothing, Gain Everything című videóját, és rájöttem, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogy ne akarjunk dolgokat. Kicsit finomít rajta.
Mi történik akkor, amikor annyira akarunk valamit, hogy végül maga az akarás kezd el dolgozni ellenünk?
Clark nem próbálja az egészet misztikus elméletek közé csomagolni. Nem mitha nem imádnám a spirituáis megközelítéseket... de most más szemszögből vizsgálom a dolgokat...
Azt mondja, szerinte ezt a témát hajlamosak vagyunk addig intellektualizálni, spirituális magyarázatokkal körbebástyázni és elemezni, amíg végül több elmélet van a fejünkben, mint amikor elkezdtük.
- Tipikus Krisztike:P na, pont ez a problémám...
Ugye ebben a stádiumban már tudunk az elengedésről. Csak éppen nem tudunk elengedni. Ismerős?
Egy telefon az ötödik emeleten
Clark egy meglepően egyszerű példával magyarázza el, milyen érzés a túlzott ragaszkodás. Szerintem zseniális.
Képzeld el, hogy otthon ülsz a kanapén a telefonoddal. Feldobod néhány centire. Elkapod. Megint feldobod. Talán még meg is pörgeted egy kicsit. Nem történik semmi különös. Ha véletlenül leesne, legfeljebb a szőnyegen landolna. Nem nagy ügy.
Most képzeld el ugyanezt úgy, hogy egy bevásárlóközpont ötödik emeleti korlátjánál állsz. Alattad öt emeletnyi mélység. Ugyanaz a telefon. Ugyanaz a mozdulat. Csakhogy most, ha feldobod, valószínűleg megemelkedik a pulzusod, és majd kiugrik a szíved.
Mi van, ha elejtem? Mi van, ha összetörik? Mi lesz az adataimmal? A fotóimmal? Mennyi idő új telefont szerezni?
A telefon nem változott. A tét változott meg a fejedben. És "sajnos" vele együtt te is.
Clark szerint valami hasonló történik velünk akkor, amikor túl nagy jelentőséget helyezünk egy eredményre.
Egy első randi jól kell, hogy sikerüljön. Egy állásinterjút meg kell szereznünk. Egy vállalkozásnak működnie kell. Egy kapcsolatot nem veszíthetünk el. Egy alkotásnak sikeresnek kell lennie. És egyszer csak már nem szabadon cselekszünk. Elkezdjük figyelni (tulajdonképpen valamilyen módon fenyegetni) magunkat. Kontrollálni minden mondatunkat. Megkérdőjelezni a döntéseinket. Pont azért teljesítünk rosszabbul, mert olyan nagyon szeretnénk jól teljesíteni.
Dan Jansen története: amikor már nem az érem volt a középpontban
Clark (kénytelen vagyok sokszor a nevén nevezni) ennek bemutatására Dan Jansen amerikai gyorskorcsolyázó történetét idézi fel.
Jansen világszínvonalú sportoló volt, mégsem tudott olimpiai érmet nyerni. Egy időben elátkozottnak is hívták. Most képzeljétek el ezt a bélyeget... Egyik olimpiai szereplését ráadásul egy személyes tragédia árnyékolta be: közvetlenül a versenye előtt elveszítette leukémiában szenvedő nővérét. A hollywoodi forgatókönyv szerint innen egyenes út vezetne a győzelemhez. A nővéremért megnyerem. Csakhogy az élet nem mindig hollywoodi forgatókönyv.
Jansen azon az olimpián nem nyert érmet. 1994-ben aztán ismét ott állt az olimpiai jégen. És ekkor valamit másként csinált. Nem azt vitte magával a rajthoz, hogy most már muszáj nyernem, hogy ha ezt sem sikerül, örökre én maradok az ember, aki nem tudott olimpiai érmet szerezni. Azokra gondolt, akik szerették és eljuttatták odáig: a családjára, a nővérére, az edzőire, a körülötte álló emberekre. A motivációja kikerült az eredmény szorításából. És végül olimpiai bajnok lett. Története sokkal drámaibb, de képtelenség még ezt is elmesélni ebben a posztban. Érdemes utánanázni a részleteknek.
Nem azt mondom hogy az elengedés valamiféle mágikus recept lenne a győzelemhez, ami mindig működik. De számomra megmutatott valami fontosat: ugyanazért a célért egészen más lelkiállapotból is neki lehet rugaszkodni. Lehet félelemből: Nem ronthatom el.
És lehet szeretetből: Fontos nekem. Szeretném jól csinálni. És most megteszem, amit tudok.
A kettő között néha egy egész világ van.
Ja, és ha már arról beszélünk, hogy néha érdemes visszamenni egészen oda, ahol valami még egyszerűen csak örömet okozott nekünk, eszembe jutott egy gyakorlat az Álmodók és Útkeresőkből.
A Szívem térképe abban segít, hogy egy kicsit visszafejtsd a saját történetedet. Mi az, amit régen szerettél csinálni? Mi okozott örömet? Milyen emberek, helyek, tevékenységek vagy emlékek maradtak benned? Mi volt fontos neked akkor, amikor még talán nem azon gondolkodtál, hogy hasznos-e, sikeres leszel-e benne, lehet-e belőle karriert építeni, vagy mit gondolnak majd róla mások?
Néha érdekes megnézni, mi marad, ha egy pillanatra lehántjuk magunkról az eredményeket, az elvárásokat és a sok-sok „kellene” réteget. Mi az, amit egyszerűen azért szerettél, mert jó volt csinálni? Ha te is szeretnéd egy kicsit feltérképezni ezeket a régi és jelenlegi örömforrásokat, a könyvben Szívem térképe néven találod meg a gyakorlatot.
És lehet, hogy nem kapsz tőle rögtön választ arra, merre tovább. De talán találsz rajta egy apró jelzést arról, honnan indultál.
És mi van, ha mindez csak véletlen?
Kérdezte egy hozzám közel álló, aki nálam jóval szkeptikusabban áll az önismerethez, a terápiához és általában ahhoz a gondolathoz, hogy tudatos kereséssel változtathatunk az életünkön. Amikor megosztottam vele a fenti történetet és hogy Dannek mennyit segített egy sportpszichológus, ő azt mondta:
„Lehetett véletlen is.”
Lehet. Gondoltam.
És azt hiszem, ez a szó valamiért nagyon megmaradt bennem. Mert valóban lehet.
Lehet, hogy valaki éppen a megfelelő terapeutával találkozott. Lehet, hogy egy könyv pont a megfelelő élethelyzetben került a kezébe. Lehet, hogy valaki a táncban talált valamire, amit addig sehol máshol nem érzett. Másnak az állatok, a természet, egy közösség, az alkotás, egy illat vagy egyetlen beszélgetés nyitott ki valamit.
Az Álmodók és Útkeresők című könyv huszonhárom története is tele van egészen különböző utakkal. És akár azt is mondhatnánk: huszonhárom véletlen. Én mégis másképp szeretek nézni rájuk. (Sőt megosztok veletek egy nyilvános titkot - nem volt szigorú válogatás... közeli barátaim, ismerőseim, emberek akikre felnézek, akik inspirálnak, lehetnél akár te is közöttük)
Nem gondolom, hogy minden problémára létezik egy varázslatos megoldás. Vagy azt hogy ami az egyik embernek segített, annak a másiknak is segítenie kell.
Ugyanakkor számomra van valami reményt adó abban a gondolatban, hogy nem feltétlenül kell az első sikertelen próbálkozásnál eldöntenünk, hogy itt a vége az útnak.
Talán nem ez a terapeuta, vagy nem az a módszer, esetleg másféle meditáció, futás vagy önsegítő könyvek.
Egy ideillő idézet a könyvből nektek, Stephanie-től:
Nemrég mondtam valamit a lányaimnak, amiben igazán hiszek. Az Anne otthonra talál című könyvben olvastam valahol, és zseniálisnak találtam:
„A legjobb dolog, ami történhet, az, ha megpróbáljuk és sikerül, a második legjobb pedig az, ha megpróbáljuk és kudarcot vallunk, mert legalább megpróbáltuk.” - Álmodók és Útkeresők
Ez is megérne egy külön misét, de most megyek tovább...
Szóval, lehet, hogy valaki egészen máshol találja meg azt, ami elindít benne valamit. A beszélgetés közben azt mondtam:
„Én inkább abban hiszek, hogy aki keres, annak nagyobb esélye van találni.”
És talán ez fontosabb különbség, mint elsőre gondoltam. A szkepticizmussal ugyanis önmagában semmi baj nincs. Akárcsak önmagukban a véleménykülönbségekkel sincs. Mindenkinek joga van másképp látni a világot. Számomra inkább ott húzódik a határ, amikor egy nézőpont már nem egyszerűen eltér a miénktől, hanem mások bántásához, megalázásához vagy kirekesztéséhez vezet. Hisz másképp tapasztaljuk az életet. Sőt. Néha éppen az ellentét tesz fel olyan érdekes kérdéseket, amelyeket lelkesedésünkben elfelejtenénk feltenni. Vagy egyszerűen meg sem fordulna a fejünkben. Sokszor előfordult már velem is hogy nem láttam a fától az erdőd.. Jajjj de sokszor:P
Működik ez tényleg? Van rá bizonyíték? Nekem való? Nem lovalom magam bele túlságosan?
Ezek jó kérdések.
De számomra van különbség aközött, hogy valamit megkérdőjelezek, és aközött, hogy előre eldöntöm: semmi sem segíthet.
Én személy szerint inkább szeretném félig telinek látni azt a bizonyos poharat. Nem azért, mert biztosan tudom, hogy minden rendbe jön. Hanem azért, mert ha nehéz helyzetben vagyok, számomra sokkal élhetőbb gondolat az, hogy:
„Még nem találtam meg azt, ami segít.”
mint az, hogy:
„Nincs semmi, ami segíthet.”
Ha egyszer átfordul a gondolkodásom az utóbbi irányba, az egy reményvesztett állapot. És jobb ha bele sem gondol az ember.
Célszerű azt mantrázni hogy: „Nem tudom, mi fog működni. De hajlandó vagyok keresni, kipróbálni, figyelni és ha véletlenül pofára esem, akkor is továbbmenni.” Ez már nem görcsös ragaszkodás egyetlen megoldáshoz. De nem is feladás. Talán valahol éppen a kettő között van az a bizonyos középút, amelyről Clark is beszél.
1. Ne az eredmény legyen a motivációd forrása
Nekem talán az egyik legfontosabb gondolat az lett, hogy érdemes megnézni mennyire függ a motivációnk attól az eredménytől, amit várunk. Ez első hallásra egyszerűnek tűnik, vagy épp az ellenkezője, és vagy háromszor el kell olvasnod. Majd megértése után, ha elkezdjük megvizsgálni az életünket, akkor gyorsan kényelmetlenné válhat.
Miért meditálok? Mert szeretnék tíz percre megérkezni magamhoz? Vagy azért, mert valahol azt olvastam, hogy a sikeres emberek meditálnak, tehát ha ezt a rubrikát is kipipálom, talán én is sikeresebb leszek?
Miért sportolok? Azért, mert szeretném, hogy a testem erős legyen, energiám legyen, és évtizedek múlva is jól szolgáljon? Vagy azért, mert szeretném, hogy mások (hogy népiesen kifejezzem magam: hugyozzanak utánam a fiúk) jó bocsi, vonzónak tartsanak?
Miért építek vállalkozást? Mert van valami, amit szeretnék létrehozni, hódolni a szenvedélyemnek, egy problémát megoldani? Vagy azért, mert szeretném valakinek bebizonyítani, hogy érek valamit? Gyorsan szeretnék meggazdagodni?
Miért írok könyvet? Mert van egy történet, amit el szeretnék mesélni? Vagy azért, hogy bestseller legyen? És megvásárolja a Netflix a filmes jogokat... (Most szólok, hogy a hozzátartozóimat, barátaimat hivatalosan alá ugyan nem írt, de titoktartás köti, személyesebb gondolataimat és terveimet illetően. Aki eddig nem értesült volna erről, mától életbe is léptettem:P)
Visszakanyarodva ... Természetesen egyik ember motivációja sem steril. Mindannyiunkban keveredik szeretet, félelem, ambíció, bizonyítási vágy, kíváncsiság, biztonságkeresés és még száz másik dolog. Nem az a cél, hogy ítéletet mondjunk magunk fölött. Hanem hogy őszintén megkérdezzük:
Ha senki nem "tapsolna" érte, akkor is fontos lenne nekem?
Mészáros Zsolt: A fákkal suttogó - akinek nem az volt az álma, hogy influencer legyen
Mészáros Zsolt története is kapcsolódik a témához. A róla írtakat itt elolvashatjátok, vagy ide kattintva felolvasva meghallgatható a Youtube-on.
Zsolt éveken át próbált kertészetekben elhelyezkedni. A hírnév és a több százezer követő meg sem fordult a fejében. Egyszerűen szeretett volna növényekről és fákról beszélni. Újra és újra elutasították, többek között azért, mert nem rendelkezett a megfelelő végzettséggel. Végül úgy döntött, készít magának referenciát, és elindított egy TikTok-csatornát. Átszakítva a konfort zóna rétegeit, hite meggyőzte arról, hogy annak, amit a fákról tud és érez, értéke van. Ma rengeteg ember hallgatja. És számomra itt válik különösen érdekessé az elengedés gondolata. Zsolt eredeti álma sokkal kisebb volt: szeretett volna egy kis közegben embereknek mesélni a fákról. Az út azonban nem úgy nyílt meg előtte, ahogy elképzelte. Az ajtók bezárultak.
És valahol máshol kinyílt egy kapu. Talán mondhatom, ma már milliók örömére:) Az említett posztomban fogalmaztam ezt meg: “néha annyira egyetlen ajtóra koncentrálunk, hogy észre sem vesszük, közben egy egész kert nyílhat ki előttünk.”
Talán ez az elengedés egyik legszebb formája. Nem az álmot engedem el. A forgatókönyvet engedem el arról, hogyan kell megvalósulnia.
2. Az elengedés nem az érzelmek elnyomása
Van azonban egy nagyon fontos különbség. Ha azt mondjuk magunknak:
Nem érdekel. Nem félek. Nem vagyok ideges. Á, nem számít. Tojok én rá.
Attól az érzések nem tűnnek el. Pedig hogy szeretnénk ugye? És az a fránya valóság, hogy nincs lámpásom, amit fényesre dörzsölhetnék, sem pedig varázspálcám.
Clark erre egy kukás hasonlatot használ.
Ha a kuka megtelik, és egy pizzásdobozt még rápakolunk, majd nekileselkedünk a lehetetlennek és megpróbálunk mindent lenyomni az aljára, attól csak több hely keletkezik fölötte. A pizzásdoboz azonban továbbra is ott van. Az érzelmi elnyomás is valami hasonló. Nem szabad így éreznem. Nem kellene félnem. Már túl kellett volna lennem ezen.
Ezekkel nem feldolgozzuk az érzést. Csak lenyomjuk. (elnyomjuk őket)
Az elengedés ezzel szemben valami egészen más:
Észreveszem, hogy félek, de nem azonosítom magam teljesen a félelmemmel.
Nem így határozom meg magam:
"Egy szorongó ember vagyok, aki biztosan elrontja.”
Hanem:
„Most szorongást érzek, mert ez fontos nekem.”
Ez apró nyelvi különbségnek tűnik. Pedig hatalmas lelki távolságot teremthet. Lehet, hogy a szorongás egy része valójában izgatottság? Clark Tiger Woods példáját is említi.
A gondolat lényege nem az, hogy a nagy teljesítményű emberek nem izgulnak. Éppen ellenkezőleg. Az idegesség sokszor annak a jele, hogy fontos nekünk, hogyan jelenünk meg egy helyzetben.
És itt jön egy érdekes átkeretezés. A szorongás gyakran így beszél: „Nem ronthatom el.”
Az izgatottság pedig így: „Nagyon szeretném, hogy jól sikerüljön.”
Testérzetekben a kettő meglepően hasonló lehet. Gyorsabb szívverés. Feszültség. Energia. Éberség. De az egyik bezár. A másik mozgásba hoz.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden szorongást egyszerűen „izgatottságnak” kell neveznünk. De bizonyos helyzetekben érdemes megkérdezni:
Lehet, hogy azért vagyok ennyire ideges, mert valójában nagyon fontos nekem, ami következik?
3. Ha túl sokat gondolkodsz, lehet, hogy túl keveset cselekszel
Ez a rész is felpiszkált. Ennek szellemében készítem nektek ezt a hanganyagot. Clark azt állítja, hogy sok esetben: egy óra valódi megvalósítás többet ér tíz óra gondolkodásnál. A tervezés nem fölösleges, és ész nélkül sem célszerű belerohanni mindenbe. De van egy pont, ahol a kutatás, az elemzés és a felkészülés már nem javítja a döntést. Csak késlelteti.
Ő például saját tartalomkészítői munkájából hozott példát. Lehet órákon át forgatókönyvet írni. Vázlatokat készíteni. Újragondolni, milliószor átszerkeszteni. Megnézni még három videót arról, hogyan készítsünk jó videót. Beállítani a fényt. Módosítani a címet. És közben egyetlen dolgot nem megtenni: megnyomni a felvétel gombot.
Egy időszakban (Covid) napi öt videó elkészítésére vállalkozott. Azért tudta ezt megcsinálni, mert reggel egyszerűen „cselekvési üzemmódba” kapcsolt: felvette, megvágta, közzétette. Nem engedett minden egyes videónak akkora jelentőséget, hogy attól megbénuljon.
Egy másik esetet is említ, egy ismerőséről, aki "hirtelen" úgy döntött, nem megy több üzleti mastermindra, mert egyszer csak beütött nála a felismerés: valószínűleg már elegendő információ van a fejében ahhoz, hogy felépítse azt, amit szeretne. Most már nem újabb információra kell vadásznia. Hanem alkalmaznia kell az eddig hallottakat.
Lehetséges, hogy már tudok eleget a következő lépéshez?
Nem az egész úthoz. Csak a következőhöz.
Varga Vivien: „Kezdd el!”
Az Álmodók és Útkeresők egyik fejezete itt szinte szó szerint válaszol Clark gondolatára.
Vivien vállalkozásának építése közben jutott arra a felismerésre, hogy:
„nem kell mindennek pontosan úgy történnie és olyan tökéletesnek lennie, mint ahogy elképzeltem.”
Nem úgy indultak el, hogy már minden működési kérdésre tudták a választ. Miközben fogadták a családokat és működtették a vállalkozást, közben tanulták meg azt is, hogyan kell vezetni azt. És szerintem ebben van valami felszabadító. Csodálatos olvasmány volt a könyv, élete ezen szakaszáról és vállalkozása felépítéséről (Hogyan indulj el a saját utadon címmel rákereshettek) Aki nem ismerné: Vivien gyógypedagógus, a Stilianos alapítója
Sokszor azt hisszük: előbb biztosnak kell lennem, mindent "is" meg kell tanulnom és majd csak utána indulhatok. A valóság azonban gyakran éppen fordítva működik: elindulok, és az út közben válok egyre biztosabbá. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet gondolkodással megtanulni. Egy vállalkozást működtetni. Egy közösséget vezetni. Egy könyvet megírni. Kiállni emberek elé. Valamit először megmutatni a világnak.
Ezekhez egy bizonyos pont után már nem újabb jegyzetfüzet kell. Hanem az első lépés.
Nálam például mozgás közben oszlik fel a köd
Ezt a saját életemben újra és újra megtapasztalom. Sokszor úgy indulok el egy irányba, hogy még csak ködösen látom, pontosan mit szeretnék. Van egy érzésem, egy halvány elképzelésem, talán egy cél is valahol a távolban, de az odavezető út egyáltalán nem tiszta. Tele is van ettől a gatyám rendesen... Persze keserves tanulási folyamat előzte meg ezt a felismerést, ahogy minden mást is... És úgy érzem, koránt sincs vége...
Régebben azt gondoltam, előbb fel kellene oszlatnom a ködöt. Ki kellene találnom mindent még ezt meg azt nem ártana megtanulni, de a fentiekben volt már erről szó.
Na de pontosan mi is az, amit meg kéne tanulni? Hol a fenébe kezdjem, meddig menjek el... Biztosnak kellene lennem abban, merre indulok, kivel, hogyan és hová fogok megérkezni. Vagy mégsem kellene erre feltenni az életem, hisz lehet hogy véget is ér mire alkalmasnak találom magam a megvalósításhoz... Tragikomikus, nem igaz?
Szerencsére ahogy már azt az alcímben is elárultam, a köd nálam mozgás közben kezd felszállni.
Amikor elindulok, egyszer csak látok még néhány métert az útból. Aztán még néhányat.
Kiderül, hogy az egyik ösvény zsákutca. Lehet közben szitkozódni, de nem szokott segíteni. Mondjuk van olyan is amikor egy másik ösvény sokkal izgalmasabb lett, mint amire eredetileg számítottam. Az is előfordult már (számtalanszor) hogy, amiről azt hittem, fontos lesz, egyszer csak elveszítette minden jelentőségét. Más pedig váratlanul központi szerepet kapott. És közben értékes vagy épp kevésbé szórakoztató (direkt nem használom az idegesítő, vagy energiavámpír szavakat) emberekkel találkozom.
Néha egészen úgy érzem magam, mint Dorothy a sárgaköves úton: elindulok valahová úgy, hogy fogalmam sincs, mi vár rám, olykor kifejezetten félek, közben pedig sorra jelennek meg társak, ötletek, lehetőségek és új irányok. Olyan dolgok, amelyeket az indulás pillanatában egyszerűen nem láthattam volna előre.
Ha viszont egy helyben maradok, mert addig nem vagyok hajlandó megmozdulni, amíg az egész út tökéletesen láthatóvá nem válik, könnyen lehet, hogy már rég felszállt körülöttem a köd, én pedig még mindig ugyanannál a fánál kuporgok. Teszem azt kezeimmel eltakart szemmel. És azon gondolkodom: „Vajon merre kellene mennem?”
Pedig lehet, hogy az egyetlen módja annak, hogy megtudjam, az lenne, hogy végre tágra nyitom barna boci szemeimet, és elindulok.
Ez persze nem azt jelenti, hogy biztosan minden irány jó irány lesz. Éppen ez a lényeg. A mozgás információt ad. A tapasztalat pedig reflektálásra és elemzésre ösztönöz. No meg talán segít, hogy legközelebb elkerüljem az aknamezőket. Ugyanis ha kipróbálok valamit, megtudom, milyen érzés. Ha beszélek valakivel, új nézőpontot kapok. Ha létrehozok egy első változatot, végre lesz mit javítanom. Ha elindítok egy projektet, hamarabb kiderül, működik-e, mintha még három hónapig próbálnám fejben tökéletesre tervezni.
Nem mindig arra van szükségünk, hogy biztosabbak legyünk az induláshoz. Legtöbb esetben az indulás tesz bennünket biztosabbá.
És erről eszembe jut Stephen King egyik legismertebb írói tanácsa is. Az On Writing lapjain lényegében azt mondja: ha író akarsz lenni, olvass sokat és írj sokat. Nincs igazán kerülőút.
A "csinálás" a kulcs. Szép közmondásunk van erre. „Gyakorlat teszi a mestert”
Ez olyan egyszerű, hogy már-már bosszantó. Jobban szeretnél írni? Írj.
Jobban szeretnél beszélni emberek előtt? Beszélj emberek előtt.
Szeretnél vállalkozni? Egy pont után el kell kezdened valódi emberekkel, valódi problémákkal és valódi döntésekkel dolgozni.
A tudás, a felkészülés, a kurzusok, mentorok fontosak lehetnek. De van egy határ, amely után már nem több információra van szükségünk, hanem tapasztalatra. Ide is hozhatok egy példát az Álmodók és Útkeresőkből. Komolyan nem terveztem összemosni mindent mindennel, de képtelenség kihagyni. Meg aztán én ilyen zizi vagyok... Ha most pont illik ide, tehetek én róla:)?
Ugye hogy ugye? A tapasztalatok... És tapasztalatot egyetlen módon lehet szerezni:
bele kell lépni az életbe. Igen, néha a kutyagumiba is. A fene esne bele:P
Lépjünk bele remegő lábbal. Élvezzük a csendet és azt hogy harapni tudjuk a levegőt a misztikus ködben. Induljuk meg úgy, hogy csak a sárga köves út következő néhány kövét látjuk. De néha az is elég. Nem kell ma látnunk az egész utat. Csak azt a néhány lépést, amit ma meg tudunk tenni.
De akkor ne is legyenek céljaink? Kérdezhetnéd jogosan...
Dehogynem.
Számomra ez talán a videó legfontosabb félreértése, amit érdemes elkerülni.
A detachment nem azt jelenti: „Mindegy, sikerül-e.”
Inkább azt hogy:
„Nagyon szeretném, hogy sikerüljön. Mindent megteszek, amit tisztességesen meg tudok tenni érte. De nem teszem a saját értékemet függővé attól, hogy pontosan milyen eredményt kapok.”
Ez óriási különbség. Értékeld hogy megpróbáltad, sőt folyamatosan próbálkozol. Hatalmas erő és kitartás van benned. Hogy a fent említett példákhoz visszacsatoljak.
Lehet regényt írni úgy, hogy: Ennek sikeresnek kell lennie.
És lehet úgy: Ezt a történetet el akarom mondani a lehető legőszintébben. Ha valaki kapcsolódik hozzá, örülni fogok.
Lehet vállalkozást építeni úgy: Bizonyítanom kell, hogy ez működik.
És lehet úgy: Látok egy problémát, amelyre szeretnék megoldást keresni. Kipróbálom.
Lehet sportolni úgy: Muszáj jobban kinéznem.
És lehet úgy: Ez az egyetlen testem van. Szeretném, ha hetvenéves koromban is jól "szolgálnánk egymást"
Az eredmény akár ugyanaz is lehet. A belső út azonban egészen más.
Talán nem az álmunkat kell kevésbé szeretni
Végül valahogy úgy állt össze az egész, hogy talán az álmomhoz való ragaszkodással nincs is baj. Inkább azzal érdemes vigyáznom, amikor már azt is pontosan elő akarom írni, hogyan kellene megvalósulnia.
És azt hiszem, nekem ebben van a legnagyobb feladatom. Meglépni, aztán figyelni, mi történik.
Lehet, hogy működik, lehet, hogy nem... De legalább haladok valamerre...
Pár kérdés, amit hasznosnak találok ebből (nem mintha lehetne választani)
1, Amit most csinálok, valóban fontos nekem, vagy közben az is hajt, hogy szeretném, ha valamilyennek látnának?
Simán lehet, hogy imádok írni és szeretném, hogy sikeres legyen a könyvem. Szerethetek sportolni és örülhetek annak, hogy jobban nézek ki. Építhetem az InspireQuestet azért, mert fontos nekem, amit adhat az embereknek, miközben az elismerés is jólesik. Ettől egyik motiváció sem lesz automatikusan hamis.
Ha már így belementünk az első kérdésből érdemes lenne egy mini önreflexiós gyakorlatot csinálni, nem egy igen vagy nem kérdést. Pörögjön az az üveg... Hol is áll meg...
Pistike. Hihhhiii akkor most tessék Katit megcsókolni:P Jaj kicsit elkalandoztam...
SPONTÁN GYAKI
Mi hajt valójában abban, amit csinálok?
Gondolj valamire, ami most sok idődet vagy energiádat viszi el. Ha segít, próbáld meg százalékosan elképzelni: mennyi van benne abból, hogy magát a tevékenységet fontosnak vagy örömtelinek érzed, és mennyi abból, amit remélsz tőle: pénzt, eredményt, elismerést, biztonságot, státuszt vagy bármi mást.
Lehet 80-20. Lehet 50-50. Lehet 10-90. Nem hiszem, hogy van itt jó vagy rossz arány. Már az is érdekes lehet, ha megpróbáljuk őszintén belőni.
Aztán jöhet egy kicsit furcsább kérdés:
Ha biztosan tudnád, hogy ezért soha nem kapsz elismerést, pénzt, státuszt vagy különösebb visszajelzést, maradna benned valami, amiért még mindig szeretnéd csinálni?
Ha azt érzed, hogy igen, akkor is csinálnám, valószínűleg van benned egy elég erős belső motiváció. Ami szerintem megnyugtató... és talán reménnyel teli a jövőre nézve. Ettől még nyugodtan vágyhatsz sikerre is, no problemo :P
Ha azt érzed, hogy nem, én valószínűleg megvizsgálnám, miért vállalom mégis a vele járó „bajlódást”. Rengeteg dolgot végzünk azért, mert pénzt keresünk vele, eredményt szeretnénk elérni, biztonságot ad, vagy egyszerűen szükségünk van valamire, amit kapunk általa.
Lehet, hogy utálom a munkámat, de olyan fizetést kapok érte, amelyből néhány év múlva megvehetem a házamat. Ebben az esetben az eredmény hajt. És akkor mi van?
Talán sokkal érdekesebb azt megnézni, hogy nekem megéri-e az üzlet. Megéri-e az, amit kapok, azt az időt, energiát és néha idegeskedést, amit cserébe adok érte?
Ugye, mennyire hasznos kérdéseket feltenni magunknak? Az interjúalanyaim is szerették: ) A könyvben minden kérdés nyitott előttetek is...
Megint elkalandoztam, nem is én lennék...
Ugorjunk itt... Elizabeth Gilbertre és a shit sandwich esetére. Igen, shit sandwich, jól olvastátok. :D Nem szeretném lefordítani...
Gilbert a Big Magic című könyvében hozza be ezt a meglehetősen szemléletes kifejezést, amelynek eredetét ő maga Mark Mansonhoz köti. A gondolat valahogy úgy szól, hogy minden olyan útnak, amit választunk, megvan a maga shit sandwich-e. Az írásnak, a vállalkozásnak, a karriernek, egy álom megvalósításának is lesznek olyan részei, amelyeket egyáltalán nem szeretünk. És talán az sem rossz kérdés, hogy:
Amit szeretnék, vagy amit szeretek, azt akarom-e annyira, hogy a vele járó shit sandwich-et is hajlandó legyek időnként megenni?
Erről persze megint el lehetne indulni egy teljesen másik irányba, és ebből a blogposztból lassan könyv lesz. :D Úgyhogy ha megpiszkált bennetek valamit, nézzetek utána Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvében.
És mielőtt teljesen elveszítenénk a fonalat, én ebből az első pár már már kusza kérdéshamazból ezt a kettőt jegyezném fel: mi hajt valójában abban, amit csinálok, és nekem megéri-e az, amit ezért cserébe adok?
2. Van valami amit már annyira görcsösen szeretnék elérni, hogy a hozzá való ragaszkodás inkább szorongást okoz?
Emlékeztek Clark ütős telefonos példájára? Mi történne, ha abból a jelentőségből, amit ennek az eredménynek adok, képzeletben levennék mondjuk húsz százalékot?
Erre kíváncsi lennék. Ugyanúgy pályáznék arra a munkára? Írnám tovább a könyvet? Építeném a vállalkozást? Készülnék arra a versenyre?
És változna-e valami abban, ahogyan közben érzem magam?
Talán kevésbé félnék attól, hogy elrontom. Talán könnyebben próbálnék ki valamit. Vagy semmi nem változna. Ezt szerintem csak akkor tudjuk meg, ha kipróbáljuk.
3. Mi az, amit most ténylegesen megtehetnék ahelyett, hogy tovább gondolkodom rajta?
Na, ez nálam fájdalmasan betalált. :D Mert lehet még egy videót megnézni, még egy könyvet elolvasni, még egy tervet készíteni, még egy kicsit felkészülni arra, hogy majd egyszer elkezdjük. DE néha érdemes megnézni, hogy valóban több információra van-e szükségem, vagy már pontosan tudom, mi lenne a következő lépés, csak még nem tettem meg. Esetemben a még "nem mertem megtenni" komoly játékos...
Nálatok mi a helyzet?
Ha megnéznétek az eredeti videót
Clark Kegley The Art of Detachment: Expect Nothing, Gain Everything című anyagát jó szívvel ajánlom azoknak, akik angolul is hallgatnak önismereti tartalmakat. Rövid, közérthető, gyakorlatias, és valamiért pont jókor került elém. Azért szerettem volna elhozni nektek magyarul is a legfontosabb gondolatait, mert rengeteget tanultam belőle, segített kicsit a "mumusaimmal" és természetesen hallgatás közben folyton más történetek jutottak eszembe. Dan hihetetlen küzdelmeiről is inspiráló volt hallani... S köztük persze jó néhány említés az Álmodók és Útkeresőkből került ide. A többit valahogy hozzátette az út.
Ha pedig kíváncsi vagy a történeteikre…
Az Álmodók és Útkeresők lapjain egy országos franchisehálózat vezetőjével, egy artistával, művészekkel, alkotókkal, vállalkozókkal és még sok más "sorstársunnkal" találkozhatsz.
Amikor ezeket a történeteket összegyűjtöttem, egyáltalán nem szerettem volna megmondani senkinek, hogyan kellene élnie, mit rontott el vagy min kellene változtatnia. Sokkal jobban érdekelt az, mi történik, ha egymás mellé teszünk X mennyiségű nagyon különböző életutat, és hagyjuk, hogy az olvasó maga fedezze fel, melyikből visz magával valamit.
Valakinek ez segített, más erre indult. Volt, aki egészen máshol kötött ki, mint ahová eredetileg készült. És közben talán mi is elkezdünk gondolkodni a saját utunkon.
Ó, és vannak ám benne szuper kis önismereti feladatok. Olyan is, amit egy zombifilm inspirált. 😄 A Szívem térképét pedig már említettem. De lehet hogy a Zombikat is...
Ha pedig már olvastad a könyvet, tényleg kíváncsi vagyok rád. Melyik történet maradt meg benned? Volt olyan mondat, felismerés amely még később is eszedbe jutott? Esetleg új "tevékenység" ami felkeltette az érdeklődésed és kipróbálnád?
Jajjj már abba kéne hagynom!
Hozzászólások