Akikkel az élet összehozott – 3. rész Stephanie Reuillard-André / Angol tanárnő, Táncoktató

Ez a bejegyzés egy blogposzt-sorozat része, amely az Álmodók és Útkeresők című könyv megszületésének történetét bontja tovább. A sorozatban azokat az embereket mutatom be, akikkel az élet összehozott, és akiknek a története, gondolkodása vagy jelenléte formálta az utamat – és végül a könyvet is.

Minden rész egy-egy interjú gondolati lenyomata: nem szó szerinti újraközlés, hanem egy személyes összefoglaló arról, milyen értékek, tapasztalatok és belső felismerések rajzolódtak ki az adott történetből. Ezek az írások együtt mutatják meg, hogy az álmok ritkán születnek egyedül, és hogy az útkeresés gyakran közösségi élmény.

Stephanie válaszaiban van valami csendes, mégis nagyon határozott belső fény. Nem a hangos motiváció fajtája, hanem az a mély meggyőződés, ami nem bizonygat, csak egyszerűen igaz. Nála az álom nem dísz, hanem iránytű. Nem azért, hogy különlegesnek érezzük magunkat, hanem mert emberként rövid időt töltünk itt, és jó lenne nem elsétálni a saját hívásunk mellett.

„Hiszem, hogy ha nem követjük az álmainkat vagy legalábbis meg sem próbáljuk, akkor szinte semmi értelme az életnek.” Stephanie

Ami különösen megérintett, az az, ahogy az anyaságot és az álmodozást összeköti. Nem cukormázzal, hanem felelősséggel. Nála a gyerekek egy plusz réteg motiváció. Egy üzenet, amit át akar adni a lányainak újra és újra, akkor is, amikor mások szemében túl merész, túl nagy, túl lehetetlen.

„Szeretném átadni a lányaimnak azt az üzenetet, hogy bármit elérhetnek és soha ne hagyják abba az álmodozást.” Stephanie

Van egy másik szála is Stephanie történetének, amitől az egész nagyon emberi lesz. A West Highland Way, az a tizenhat éves kori álom, ami végül valóra vált. Nem csoda történetként meséli, hanem úgy, ahogy tényleg történnek a nagy dolgok. Apránként. A túrabakancs felvételével. A rendszeres gyakorlással. A döntéssel, hogy akkor is megyek, ha félek. És a legfontosabb mondattal, ami valahol minden alkotó fejében ott él, csak nem mindig meri kimondani.

„Készen állok. Megcsinálom.” Stephanie

Aztán ott a másik mondata, amit Anne otthonra találból hozott. És ez a sor nekem olyan, mint egy finom, mégis szilárd engedély. Nem csak az álmodozásra, hanem a próbálkozásra is. Arra, hogy a kudarc nem szégyen, hanem egy tiszta bizonyíték arra, hogy éltél, mentél, vállaltad.

„A legjobb dolog, ami történhet, az, ha megpróbáljuk és sikerül, a második legjobb pedig az, ha megpróbáljuk és kudarcot vallunk, mert legalább megpróbáltuk.” Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

Hogyan ismertem meg? Miért ő?

Stephanie az angliai érkezésem után mintha a sors ajándéka lett volna. Ő maga a bizonyíték arra, hogy új barátságok és kapcsolatok néha úgy hullanak az öledbe, mintha régóta vártak volna rád. Bár imádok új emberekkel találkozni, azért mindig van bennem egy kis szorongás, hogy vajon elfogadnak-e, és milyen hatással lesz rám az új környezet. De Stephanie-val ez egyszerűen varázslatosan működött: még mielőtt megszólalt volna, éreztem a jelenlétét, a szellemét, a nyitottságát. Van a személyében valami földöntúli érzékenység, mégis teljesen közvetlen, kedves és barátságos. Úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást, talán már a testi létünk előtt is összekapcsolódott a lelkünk. Az ő szavai, jelenléte óriási erőt adnak nekem, és örökké hálás vagyok, hogy megismerhettem.

Steph ajánlásai / inspirációi

(Forrás: Álmodók és Útkeresők című könyv)

Könyv, film: Ízek imák szerelmek Elizabeth Gilbert

Könyv: Az alkimista Paulo Coelho 

Jóga és meditáció stresszkezeléshez és belső tisztuláshoz 

Séta mint feldolgozás és elengedés 

Zene mint mentális tértisztítás 

Tánc különösen az ecstatic dance mint ítéletmentes kapcsolódás 

Túrázás természet közösség és belső erő 

Kis lépésekben gondolkodás stratégia és felkészülés 

Bizalmi kör védelme nem mindenki kell tudjon a terveidről 

Kedvesség önmagad felé visszaeséseknél is

Tapasztalat kincsei: Stephanie Reuillard-André

Stephanie egyik legerősebb üzenete az, hogy az álom nem attól lesz valóság, hogy mások elhiszik, hanem attól, hogy te adsz magadnak esélyt. Nála a hit nem passzív, hanem cselekvő. Felkészülés, kutatás, gyakorlás, kitartás, és közben egy nagyon finom belső védelem is. Az álmát nem osztja meg akárkivel, mert tudja, hogy a kétely ragadós. Csak azokkal beszél róla, akikben valóban megbízik.

A West Highland Way történetében pedig megmutatja azt is, hogy az erő nem mindig abban van, hogy mindent egyedül cipelsz. Néha pont az a bátorság, amikor könnyítesz a terheden. Elfogadsz segítséget. Hallgatsz egy jókor érkező emberre. Meghúzod a határt, és azt mondod, így tudom befejezni. Így tudok végigmenni.

A kedvenc idézete pedig olyan, mint egy belső kapaszkodó vihar idején. Nem azt mondja, hogy mindig könnyű lesz, hanem azt, hogy a helyedre érkeztél, és ebből a pontból lehet tovább lépni.

„Pontosan ott vagy, ahol lenned kell.”

És amikor a végén arról beszél, mennyire szeretné majd egyszer a verseit és fotóit egy könyvben összefűzni, nekem az volt az érzésem, hogy itt valami még csak készülődik. Egy nagyon intim, nagyon bátor, talán következő fejezet.