Mágikus, merész, meseszép utazás – amikor a valóság és az emlékezet összefonódik
- Krisztina Dosa
- okt. 10.
- 4 perc olvasás
Kevés film tud úgy megérinteni, hogy közben nemcsak történetet mesél, hanem belső utazásra is hív. A Mágikus, merész, meseszép utazás (A Big Bold Beautiful Journey, rendezte Kogonada) pontosan ilyen.
Egy film, amely egyszerre gyönyörű, szürreális és mélyen emberi.
A történet látszólag egy egyszerű találkozással indul: két idegen – Sarah (Margot Robbie) és David (Colin Farrell) – útnak indul, hogy részt vegyen egy esküvőn. Ám az autójukban lévő különös GPS egy nap hirtelen más irányt vesz, és ezzel egy olyan utazás kezdődik, ami nem a térképen, hanem az emlékek és a múlt rejtett tájain vezet keresztül.
A film fokozatosan tárja fel, hogy az „út” itt nem földrajzi, hanem lelki – a szereplők múltjuk, döntéseik és elveszett önmaguk felé utaznak vissza. A varázslatos ajtók, amelyek újra megnyitják életük kulcspillanatait, nemcsak időutazások: a megbocsátás, az újraértelmezés és az önismeret szimbólumai.
A rendező, a látvány és a hangulat filozófiája
A filmet Kogonada rendezte, aki korábban az After Yang és a Columbus révén vált ismertté – két olyan film révén, amelyek csendben, érzékenyen beszélnek emberi kapcsolódásról és az idő múlásáról. Itt is megőrizte ezt a lírai érzékenységet, de merészebben játszik a fantasztikummal.
Kogonada szerint ez a film a múlt és jelen közötti párbeszédről szól:
“Nem menekülhetünk a múltunk elől – de megtanulhatjuk más fényben látni.”
A rendező vizuálisan is ennek a filozófiának ad testet: a meleg terrakotta, türkiz és arany árnyalatok, a természetes fények, a rattan lámpák, a virágmintás tapéták mind azt az érzést keltik, mintha egy álom és az emlékezet közti határmezsgyén járnánk. A látványvilágban az anime és a mágikus realizmus hatása is felfedezhető – Kogonada elmondta, hogy most először engedte, hogy a japán filmek líraisága teljes erővel jelen legyen.
A zene Joe Hisaishi munkája, aki a Ghibli-filmek varázslatos világából lehet ismerős. Itt is ugyanazt a nosztalgikus, lebegő érzelmi atmoszférát hozza: mintha a hangok is emlékek lennének. Imádtam!
A film üzenete és filozófiai rétege
A film talán azt üzeni: az élet nem arról szól, hogy elfelejtsük a múltunkat, hanem arról, hogy megtanuljunk vele együtt élni.
A különös ajtók, amelyek a szereplőket visszaviszik korábbi döntéseikhez, annak metaforái, hogy bármikor újra választhatunk másképp — nem a külvilágban, hanem önmagunkban.
A film nem ígér klasszikus megoldásokat: nincsen benne látványos katarzis, inkább lassan, finoman vezet rá arra a felismerésre, hogy a legnagyobb utazás nem külső, hanem belső.
Mit gondolnak a színészek?
Margot Robbie számára ez a film “az egyik legvarázslatosabb forgatási élmény” volt. A Barbie utáni időszakban tudatosan választott egy ilyen elmélyült, emberi történetet, amely szerinte “arról szól, hogy megtaláljuk a csendet önmagunkban, mielőtt bárki másban keresnénk.”
Colin Farrell a filmről így nyilatkozott:
“Ez egy szerelmi történet – de nem arról, hogy két ember egymásba szeret. Inkább arról, hogyan tanulnak meg szeretni egyáltalán.”
Szerinte a film legfontosabb rétege az, hogy rámutat: az életünk sokszor nem rossz, csak épp nem működik, amíg nem értjük meg, miért érezzük magunkat elveszettnek benne.
Miért vot különleges élmény?
Az biztos - nem való mindenkinek... Lassú, elmélyülős, réteges alkotás — de éppen ez adja a varázsát. A látványvilág, a hangulat és a történet egyszerre hat az érzékekre és a lélekre.
Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon, nemcsak a szereplők útját látjuk — hanem a sajátunkat is. Egy történet arról, hogy az élet tele van ajtókkal. Csak rajtunk múlik, melyiket merjük kinyitni.
Tükör az olvasónak – ha te lépnél át az ajtón
Számomra nem csak egy film volt. Inkább egy meghívás. Egy finom emlékeztető arra, hogy az életünkben minden pillanat egy lehetséges „ajtó” – némelyik csukva marad, másokon újra és újra visszatérünk, és vannak olyanok is, amelyekre csak most veszünk bátorságot, hogy megnyissuk őket.
Ha most egy pillanatra lehunynád a szemed…
Hány ajtót látnál magad előtt?
És ha kinyitnád őket, hova vezetnének?
A gyerekkorod egy pillanatába? Egy kimondatlan búcsúba? Egy döntésbe, amit soha nem hoztál meg?
Képzeld el, hogy belépsz egy ilyen ajtón.
Mit látnál odabenn? Ki várna rád?
És ha visszatérhetnél, mi változna benned?
Egy játékos kísérlet, amit a film is inspirálhat:
Válassz három ajtót az életedből. Adj nekik címet…
Lehet az egyik: A kimondatlan szó, a másik A város, ahová nem mentem el, a harmadik pedig Amikor először hittem magamban.
Majd képzeld el, hogy átlépsz rajtuk — és nézd meg, mit hoznak vissza a jelenbe.
Mert ahogy Kogonada filmje is sugallja:
...nem az számít, mit zárunk magunk mögé, hanem hogy mennyi bátorságunk van újra kinyitni az ajtókat, amelyek mi magunk vagyunk…
Magyar előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=Reg4jrCPq0E
És talán nem véletlen, hogy miközben erről a filmről írtam, eszembe jutott Vanyovszki Mária egyik gyönyörű gyakorlata. Azt mondja: vegyünk elő egy gyermekkori fényképet – még az iskolás évek előttről –, és üljünk le vele egy csendes 15 perces meditációra. Tegyünk fel egy kérdést, egy kérést, szándékot, valamit, ami most foglalkoztat bennünket. Figyeljük, mi történik.
Lehet, hogy elérzékenyülünk, sírunk, nevetünk, vagy egészen más arcot látunk visszatükröződni – mindegyik rendben van. Ahogy Mária is mondja: ne próbáljuk megérteni, csak engedjük, hogy megtörténjen.
Valamiért bennem ez a két gyakorlat – az ajtókon való átlépés és a gyermeki tekintethez való visszatérés most összeért. Mindkettő ugyanarról szól: hogy merjünk találkozni önmagunkkal – múltunkkal, félelmeinkkel, örömünkkel –, mert ezek nélkül nincs valódi utazás.
Őszintén tisztelem és becsülöm Vanyovszki Mária munkásságát, és ha megérintett ez a gondolat, próbáld ki te is.
Meglepő, mennyi mindent felfedezhetsz… magadról. 🌙
Hozzászólások